Bocs-kaland
A lemenő Nap utolsó sugarai vöröses fényekbe burkolták a tájat. A szikla peremén álltam, és a völgyet kettészelő folyó csillogó vízét figyeltem. Minden olyan gyönyörű volt, de valahogy mégsem tudtam élvezni. Egész végig Tamen járt az eszemben: a családom, akiket talán sosem látok már többé, a bánya, tele az őrjöngő sárkányokkal, a romokban heverő falu és a sikoltozó emberek tömege. Annyi idő eltelt már azóta, mégis: mintha csak tegnap lett volna. Lehajtottam a fejem, arcomon egy könnycsepp gördült végig.
- Auri, késő van már, jobb lesz, ha bejössz – szólt Zenith a barlangból. Hangján éreztem, hogy aggódik értem. Tudtam, hogy pontosan tudja, min jár az eszem, és azt is érzi, hogy mit érzek. Visszaballagtam hozzá, leültem mellső lábaira, majd a mellkasának dőltem.
- Jaj Zenith, annyira hiányoznak – mondtam neki, és puha bundájába temettem az arcomat. Sárkányom szelíden átölelt, és fejét a vállamra hajtotta. –Tudom –suttogta halkan. Így aludtunk el.
Az éjjel motoszkálásra riadtam fel. Odakint fényesen ragyogott a Hold, a barlangban viszont szinte teljes sötétség honolt. Óvatosan megböködtem tollas-bundás barátomat.
- Zenith, valaki van itt – suttogtam halkan.
„Tudom, én is hallom” válaszolta telepatikus úton. „De most már így beszéljünk!” – mondta, majd a motoszkálás irányába fordította a fejét.
„Félek” mondtam neki, majd gyorsan hozzátettem, mielőtt hátasom gyávának gondolna: „Azért…nem akarjuk megnézni, mi az?”
Zenith lassan feltápászkodott, majd rám nézett. „Én is félek” – válaszolta. „De azért nézzük meg!”-tette hozzá, majd elmosolyodott. Ezen nekem is mosolyognom kellett.
Lassan lépegettünk a hang irányába, kezemet végig Zenith oldalán tartottam. A motoszkálás egyre közelebbről jött. Hirtelen egy szőrős valami futott el mellettem, én pedig egy kisebb sikítás kíséretében Zenith nyakába ugrottam.
- Mi a csuda volt ez?? – kérdeztem tőle ijedten. A szőrmók ekkorra a barlang szájához ért, és körvonalai most már tisztán látszottak a holdfényben.
- De hiszen ez egy…
- Medvebocs – fejezte be Zenith. Lekászálódtam a nyakáról, mire ő megrázta a fejét. – Na hát ezért érdemes volt ám félni – mondta vigyorogva. Kezemet előrenyújtva óvatosan közeledtem az ijedt kis kölyök felé.
- Ne félj te kis aranyos, nincsen semmi baj. – próbáltam nyugtatgatni, majd tegezem egyik rejtett részéből elővettem pár ehető bogyót. A kis bocs rögtön rá is kapott, én pedig végigsimítottam selymes kis bundáján. Időközben Zenith is odajött hozzánk.
- Megsebesült – mondtam neki, és egy kisebb vágásra mutattam a bocs oldalán. – Lehet, hogy menekült valami elől?
- Talán – felelte Zenith. Fejével gyengéden megbökdöste a kismedvét. – Az igazi kérdés az, hogy hol van a mamája?
A kis szőrmók most a ruhám ujjával kezdett játszadozni. – Azért jól ránk ijesztett. De nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, ha a szagáról sikerül felismerned.
Zenith halkan felmordult, majd visszament lefeküdni. Szomorúan néztem utána. Mióta együtt vagyunk, még egyszer sem használta a szaglását. Ha rákérdeztem, miért, mindig másra terelte a szót. Úgy éreztem, erre a kérdésre már sose kapok választ.
Felemeltem a kisbocsot, és a fal mellé vittem. Most már tényleg ideje lenne aludni. „Szerintem maradjon itt éjszakára. Majd holnap megkeressük a szüleit?” – kérdeztem Zenith-től.
„Meg”-felelte röviden. Úgy döntöttem nem zaklatom tovább.
Másnap reggel Zenith noszogatására ébredtem.
- Auri, elmegyek, keresek valami ennivalót – mondta. Bólintottam, majd a kis bocsot kezdtem keresgélni. A szőrmók az egyik sarokban játszadozott egy kődarabbal. Úgy tűnt jól érzi magát, és talán a sebe se fáj annyira. Leültem mellé a földre, és a barlang bejáratát kémleltem. Minden egyes percben csak azt vártam, mikor tér már vissza tollas barátom.
Percekkel később a bocs kezdett idegessé válni. Fogalmam sem volt, hogy mi lehet a baja. Felálltam és körbenéztem a barlangban, de nem láttam semmi furcsát. A kölyök azonban egyre zaklatottabb lett. Hirtelen léptek zajára lettem figyelmes. Odakintről jöttek, és a barlang felé közeledtek. Remegni kezdtem. Mégis ki lehet az?
Pillanatokkal később egy ember alakja tűnt fel a barlang szájánál. Egy vadászé. A kisbocs nyöszörögve bújt el a lábam mögött. De nem elég gyorsan.
- Héj, az az én medvém! – kiáltotta a vadász, majd íját az egyik kezében tartva elindult felém. – Egész éjjel a nyomait követtem, és most végre megkaparinthatom. Már egyszer majdnem sikerült végezni vele, de épphogy csak érte a nyílvessző, és meglógott a mocskos. Állj arrébb kislány, hadd fejezzem végre be, amit elkezdtem!
A kismedve fájdalmasan nyöszörgött, és a hátunk mögött lévő falat kezdte kaparni. – Hagyja őt békén! – kiáltottam a vadászra. – Mit ártott magának ez a szerencsétlen kis állat, maga szörnyeteg!
A vadász gúnyosan felnevetett. – Ne viccelődj velem kislány, állj félre, mert kezdem elveszteni a türelmem!
Nagyot nyeltem. Éreztem, hogy itt már bajok lesznek. Gondolataimmal Zenith-t kerestem. Hol lehet most? Ajj, bárcsak itt lenne! Zenith, segíts! –gondoltam, de nem válaszolt. Attól félek, ezt egyedül kell megoldanom.
- Nem állok félre, és hagyja békén! – vágtam oda neki mérgesen. Próbáltam bátornak tűnni, de a hangom elárulta, hogy félek.
- Ide figyelj, most már ne szórakozz velem, tűnés innen! – kiáltotta idegesen, és a karomnál fogva megragadott, én viszont az egyik repedésbe kapaszkodva próbáltam ellenállni. A kisbocs a lábamat kaparta. A vadász úgy tűnt, végképp elvesztette a türelmét, mert felajzott íját most rám szegezte. Megfagyott az ereimben a vér. „Itt vagyok, nyugi” – hallottam ekkor Zenith hangját. Megkönnyebbülés öntötte el a szívem. Annak ellenére, hogy milyen távol voltunk egymástól, mégiscsak meghallotta, hogy hívom.
- Tűnj innen kölyök, vagy lelőlek téged is!
- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – kiáltotta ekkor Zenith a barlang bejáratától.
A vadász megpördült, és észrevehetően meglepődött azon, amit látott. Nyilván nem egy sárkányra számított.
„Most, siess!” – szólt Zenith, mire én a vadász nyakába ugrottam, és a földre döntöttem. Felkaptam a bocsot és Zenith felé kezdtem rohanni. A vadász szédületében csak nehezen tudott talpra állni, de mikor sikerült, íját rögtön ránk szegezte. Villámgyorsan felpattantam Zenith hátára, ő pedig egy szárnycsapással a levegőbe emelkedett. A vadász nyila épphogy elsuhant alattunk.
- Ez meleg helyzet volt – sóhajtottam. - És most mi lesz?
- Visszavisszük őt a szüleihez – felelte Zenith, miközben elrepültünk a barlang felett.
- Jó, de mégis hogyan? Fogalmunk sincs, honnan jött.
- No lám csak, hol a nyomkövető éned? – kérdezte Zenith. – A vadász is így jutott el hozzánk. Már csak annyit kell tennünk, hogy elindulunk a nyomok mentén visszafelé…
Nem sokkal később egy vízeséshez értünk. Lepattantam Zenith hátáról, és leraktam a kisbocsot a földre. Az úgy tűnt, ismeri a környéket, mert nyomban a vízeséshez rohant, és hangosan bömbölni kezdett. Pillanatokon belül egy egész medvecsapat vette őt körbe. Zenith-szel óvatosan közelebb sétáltunk, de igyekeztünk az egyik szikla rejtekében maradni. A kisbocs az egyik felnőtt medvéhez futott, aki nyomban cirógatni kezdte, és halkan mormogott neki.
- Azt hiszem, ezzel végeztünk – fordultam mosolyogva Zenith felé, mire ő rám kacsintott. Hirtelen hangos morgás és üvöltés hallatszott. A medvemama minden bizonnyal észrevett minket, és nagyon úgy tűnt, hogy nem tetszik neki a jelenlétünk. Másodpercek múlva pedig az egész csapat idegesen lóbálta a fejét, és bömbölve közeledett felénk.
- Szerintem…
- Igen, szerintem is – mondta Zenith, majd miután felpattantam a hátára, ő sebesen a levegőbe emelkedett, és elindult felfelé a folyó mentén.
Este egy nagyobb sziklahegy oldalában szálltunk meg.
- Még meg se köszöntem, hogy megmentettél minket – fordultam sárkányomhoz.
- Ugyan, ez csak természetes – felelte, majd elfeküdt az oldalán, én pedig ráhajoltam a nyakára. Kis idő múlva korogni kezdett a gyomrom.
- Különben meg nem azt mondtad, hogy kajáért mész? – kérdeztem tőle.
Zenith méltatlankodó képet vágott. – Héj, nem volt időm gyűjtögetni, rögtön jöttem, mikor hívtál!
- Jól van na, csak vicceltem – mondtam nevetve, majd végigsimítottam a homlokán.
- Tudom – felelte mosolyogva, majd behunyta a szemét, én pedig követtem a példáját. Hamarosan mindketten mély álomba merültünk.
~by Aurora
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Köszönöm Yumi :)